Nagy Ági vagyok, ennek az oldalnak a kitalálója, a Kell egy Honlap! alapítója és mozgatórugója. Mindig is szerettem a személyes történeteket, inspirált mások élete. Érdekes, hogy amikor elakadásom volt az életemben, akkor szembejött velem egy jó sztori. Nem szeretem azokat a történeteket, amiből pont az a részlet marad ki, amin áll vagy bukik egy fordulópont. Nem hiszem, hogy abból tudunk tanulni, ha csupa jó dolgokat olvasunk.

Akkor találok hitelesnek egy embert, ha nem csak a habos-babos oldalát mutatja meg, hanem az esendőségét.

Annak idején, amikor még vendéglátós üzletasszony voltam és hobbiként csinálgattam a Facebook oldalamat, csak úgy lazán, hiszen akkor még ezt senki nem vette ilyen komolyan. Nem most volt, kb. 7-8 éve. Már akkor is folyt az egész a rózsaszín, nyálas, szuperhős sztoriktól, ami engem annak idején is zavart. Gondoltam egyet, és hűen önmagamhoz és a kávéházamhoz, elkezdtem megfejteni az élet nagy dolgait. Publikusan. Nem csak a sütiket és kávés csodákat osztogattam meg, hanem a gondolataimat a világról, a városról, az emberekről.

Nos, megkaptam a magamét. Egy barátnőm azt mondta, hogy annyira negatív vagyok, ilyet nem szabad csinálni. Tönkre fogok menni, nem fognak bejárni hozzám, a kávézóba. Negatív??? Miért negatív? Kérdeztem tőle. Miért negatív az, ha van egy gondolatom, ami mondjuk nem mindenkinek tetszik. Nem értettem az egészet. Sosem voltam negatív ember. Voltak persze drámai gondolataim (kinek nincsenek), de hogy negatív??? Nem értettem…

Pedig tetszett többeknek, amit írtam. De akkor valahogy ez a barátnőm (aki ma már inkább ismerős funkciót tölt be az életemben) úgy rám ijesztett, hogy nem folytattam. Igen, pénz beszél, kutya ugat. Megijedtem. Tényleg nem fognak bejönni? Akkor még ennyi pénz sem folyik be a kasszába? Nem mertem kockáztatni. Pedig tudjátok, nagy hiba volt.

Most már tudom, pontosabban az agyam tudja, hogy nem kell megfelelni mindenkinek. (Azért még van hová fejlődni 🙂 ) Hozzáteszem, hogy ez a barátnőm sosem járt be hozzám aktívan, csak néhanapján. De rendkívül adtam a véleményére, ő sikeres volt (akkor így láttam), jó módban élt (ami egy lufi volt és kidurrant).

Ez időtájt egyébként történt valami más is…

Miközben néhány ilyen posztot megírtam, belépett az életembe egy hölgy a párjával. Előtte is jóban voltunk, de semmi egyéb. Nos, valahogy úgy alakult, hogy elkezdtünk egyre többet találkozni. Négyesben jártunk salsa bulikba, étterembe, kirándulni, ők és mi a párommal. Majd egy alkalommal elmondta nekem a hölgyemény, hogy megleptem azokkal az írásokkal annak idején. Akkor döntött úgy, hogy meg szeretne ismerni. Rájött, hogy nem egy kis csitri vagyok a szomszéd utcából, hanem akit igenis komolyan lehet venni.

Azóta is barátok vagyunk, a legjobb barátnőm. Nyaraltunk is együtt többször. Szerintem ez sok mindent elárul. Az ember nem nyaral akárkivel, összezárva meg pláne.

Ők a mi barátaink, az igaz barátaink. Akikre lehet számítani. Akik úgy fogadnak el minket, amilyenek vagyunk. Igen, sokszor vitázunk és nem mindenben értünk egyet. De pont ez a lényeg, senki sem akar megfelelni a másiknak.

Azóta persze eltelt jó pár év és én még mindig nem írtam le igazán őszintén a gondolataimat. Azokat a pillanatokat, amik segítettek A-ból B-be jutni. Pedig lehet, hogy mások erőt tudtak volna meríteni belőle, ahogy én is tettem oly sokszor.

Tehát az eddig befogott csőrömet ezennel kinyitom és lehet, hogy nem mindenkinek fog tetszeni. Ámen. Ismerjetek meg igazán, ismerjétek meg a sztorimat, hogyan jutottam idáig. Hátha valakinek pont ez fog segíteni…

Az elmúlt 17 év nagyjából úgy nézett ki, mint egy latin szappanopera. Aki kíváncsi, egy folytatásos sztorival fogja magát szembe találni, ahol kaptam hideget-meleget, szépet és csúnyát, pofont és simogatást, csináltam sok pénzt és óriási adósságot, elváltam és újra szerettem (szeretek), lett egy fiam, majd egy lányom is.

Nos! Ki tart velem?

U.i.: Nem teszek ígéretet, folytatom, amikor úgy érzem készen állok rá. Hiszen sok olyan dolog van az életemben, ami még egyáltalán nincs a helyére rakva és nem beszélek róla (totál tabu). Lehet, soha nem írom le. Csak annyi lesz odabiggyesztve, hogy TABU. Ezt fogadjátok el.